Main menu

Egy különlegesen jó ember emlékére

7 okt 2012

Egy nagyon különleges ember emlékére szeretnék írni pár sort.

Tizenegy napja, 2012. szeptember 26-án váratlanul eltávozott Málnai István (Pista bácsi), akihez 8 éve jártunk úszni, gyógyulni a gyerekeimmel.

Gyönyörű életet élt, abszolút példaértékű volt az, ahogyan az emberekkel bánt.

Rengeteg sérült gyerekkel foglalkozott az uszodában – főként végtaghiányosokkal, központi idegrendszeri sérültekkel – és nemcsak úszni tanította meg őket, hanem arra is, hogy ők pontosan ugyanolyan értékes emberek, mint bárki más.

Rengeteg tanítványa ért el komoly sikereket nemzetközi versenyeken, de neki pont ugyanolyan fontosak voltak azok is, akik nem tudtak, vagy nem szerettek volna versenyezni.

Hihetetlen szeretettel és türelemmel fordult mindenki felé, akivel kapcsolatba került.

Senkitől nem kért pénzt, megvette a bérletet nyugdíjasként is azért, hogy bejárhasson az uszodába ingyen oktatni a gyerekeket – sokszor testvéreket, szülőket is…

Nyáron rendszeresen kitakarította az 50-es medencét, ilyenkor egész éjjel (!) az algát kaparta a medence aljáról, hogy a tanítványai tiszta vízben úszhassanak – mindezt 66 évesen is…

A gyerekek minden apró sikerének örült, és minden újabb kis lépést megörökített videón a gyerekek fejlődésében. Még vízalatti felvételeket is készített úgy, hogy becipelt egy akváriumot a medencébe, és abba tette a kamerát.

Úgy oktatott, hogy soha, egyszer sem emelte fel a hangját. Inkább suttogott valamit a gyerekek fülébe, és mindenki megcsinálta, amit kért tőle. Nemcsak engedte őket játszani úszás közben vagy után, hanem be is szállt mindig a játékba – akár ő találta ki azt, akár a gyerekek.

Sose fogjuk elfelejteni a közös buborékfújásokat, a bátorító mosolyokat, a kincsvadászatokat (amikor letört csempedarabokat vagy aprópénzt szórt titokban a medence aljára), azt, hogy hogyan másztunk krokodilként körbe az ülőkén, hogyan számoltuk az óriáslépéseket, vagy hogyan tanította Pista bácsi a gyerekeknek játékosan a jógalégzést, és hogyan osztotta meg velük úszás után az uzsonnáját…

1986 óta foglalkozott sérült gyerekkel az Ortopédiai Klinikán, és mivel akkor még nem volt ilyen képzés, teljesen autodidakta módon alakította ki a módszerét. Sokszor mesélte, hogy amikor az első súlyosabb esettel találkozott – egy olyan gyerekkel, akinek féloldali alsó- és felsővégtagi hiánya volt –  lekötözte a saját kezét-lábát, és úgy próbált úszni, hogy megtapasztalja, milyen érzés is az valójában. Persze sokan nevettek rajta, és először majdnem kiitta a medencét, de a sok tapasztalat ahhoz vezetett, hogy nem volt egy olyan gyerek sem, akit ne tudott volna megtanítani legalább egy úszásnemben biztonságosan úszni.

Reggel 6-tól kinn volt mindig az uszodában, cipelte az elmaradhatatlan hátizsákban és nagy tescos szatyrokban a deszkákat, békalábakat a villamoson. Vasárnaponként Balatonfűzfőn oktatott, éjjelenként pedig a gyerekekről készített videófelvételeket másolgatta…..

Sokszor hívták Egyiptomba is oktatni, de mindig csak január-februárban ment, mert azt mondta, ebben az időszakban mondja le úgyis a legtöbb tanítványa itthon betegségek miatt az órákat – viszont amit Egyiptomban 2 hónap alatt megkeresett, abból utána tudta őket támogatni, versenyre vinni.

Mindig türelmes volt, mindig jókedvű – és mindenkit jókedvre tudott deríteni.

Pedig neki is volt bőven küzdenivalója. Hányszor mászott át a kerítésen, mert a bérletével csak napi kétszer tudott bemenni, és ha elment ebédelni vagy kikísért valakit, másképp már nem tudott volna visszajönni tanítani…

Sokszor ellopták a holmiját is – sokáig azért járt szigetelőszalagozott szakadt papucsban, hogy talán annak így nem fog lába kelni. Amikor a laptop-ja eltűnt, csak azt sajnálta, hogy mennyi felvétel veszett el a gyerekekről… de a gépre csak annyit mondott: úgy látszik, nem volt rá szükségem…

És sokszor fájt a szíve azokért a gyerekekért, akiket sikerült versenyre felkészíteni, végül mégsem jutottak ki betegség, anyagi vagy egyéb külső okok miatt – vagy azokért, akiknek állapota rosszabbodott….

Amikor sok nehézség érte, és megkérdeztem, hogyan dolgozza fel, azt mondta:

„Csak el kell olvasni Baktay Ervin: Szanátana Dharma (Az Örök Törvény) című könyvét, és az ember rájön, miért van itt a Földön, és mindjárt könnyebb lesz.”

Pista bácsi 1972 óta jógázott rendszeresen, és a jóga filozófiája alapvetően meghatározta az életét. Szerénységére jellemző az is, hogy bár sokat mesélt jógás múltjáról (ezen a nyáron utoljára például azt, hogyan főzött egy jógatáborban 170 emberre spenótot és vega bablevest füstölt sajttal….), és tudtam, hogy sokáig jógaoktató volt – de csak 8 év ismeretség után derült ki számomra, hogy a Magyar Jógatársaság alapító és vezetőségi tagja volt. (Egyébként amikor megkérdeztem, hogyan készíti a spenótot: mosolyogva azt felelte, hogy: “Hát ahogy kell! Szívvel-lélekkel!”)

Számomra az mutatta leginkább azt, hogy ő egy igazi, valódi jógamester, amikor elmesélte, hogy a vak lány, akivel sokat foglalkozott, nem tud most úszni, mert folyamatosan begyullad a füle – és ő ezért eljár a lakására jógaórákat tartani neki (természetesen ingyen), hogy ne bolonduljon bele a tétlenségbe a négy fal között….

A londoni paralimpiára még vidáman, boldogan kísérte tanítványait. Halála napján még oktatott gyerekeket a Dagályban. Utána felment egy barátjához, aki segíteni szokott neki összevágni a videófelvételeit a gyerekekről. Azt mondta, fáradt, és megkérte, hadd dőljön le egy kicsit. Békésen elaludt. Utolsó pillanatig csak adott mindenkinek maga körül.

Szerencsések vagyunk, hogy sok éven át mellettünk volt, példát mutatott nekünk, és szeretett bennünket egy ilyen csodálatos ember!

Köszönünk mindent, Pista bácsi!

Mindig nagy szeretettel fogunk Rád gondolni!

13 comments on “Egy különlegesen jó ember emlékére

  1. Kehrling Mariann on said:

    Kedves Bori! Ez gyönyörű írás! Nagyon köszönöm, segít nekem feldolgozni ezt a felfoghatatlan veszteséget. Én is, mi is mindig szeretettel és hálával fogunk Pista bácsira gondolni! Mariann

  2. Széni Zoltán on said:

    Andris fiam és az egész családunk életében fantasztikus változást, új reményt hozott, amikor több mint 8 évvel ezelőtt megismertük Pista bácsit.Mindannyiunknak sokat segített abban hogy elfogadjuk, feldolgozzuk sérült voltát és a kétségbeesés vagy szomorúság helyett millió örömet és sikerélményt találjunk a mindennapokban. Andris is azok közé tartozik, akiket Pista bácsi tanított meg úszni. A víz és Pista bácsi óriási motivációt hozott az életébe, majd később belekóstolt a versenyzésbe is. Most 12 éves és feltett szándéka hogy a riói paralimpián már versenyzőként fog indulni. Ma már egyre többen tudják hogy a londoni úszócsapatunk 10 tagja közül 4-en is Pista bácsi tanítványai. Londonban volt szerencsém egyszer együtt is szurkolni vele a tanítványoknak, majd együtt mentünk ki Andrissal és Pista bácsival hazaérkezésükkor a repülőtérre. Andris azt mondta, hogy ‘most utoljára jöttem várni valakit, a legközelebbi olimpián már rám fognak várni a hazatéréskor’. Pista bácsi a szokásos bíztató mosolyával nézett rá majd ahogy szokta, egy apró, csípkelődő viccel gondoskodott róla, hogy nehogy túlságosan elbízza magát. Szerintem ő is, mint mi is mindannyian, abban reménykedtünk hogy egy ilyen nagy kalandot is együtt, Pista bácsival közösen fogunk megélni. Most hogy visszagondolunk rá, mégsem csak a versenyek, hanem a hétköznapi apró örömök jönnek nap mint nem elő: arra emlékszünk amikor a vizet spricceltük a Dagályban, ahogy engem felnőttként is megtanított pillangózni (bár Andris 12 évesen (S7) simán maga mögött hagy a családi háziversenyen), ahogy télen, hóesésben ültünk együtt thermálban,… és igen, megvannak a víz alatti videófelvételek, a közös fotók és sok-sok felejthetetlen emlékkép, amit soha nem fogunk elfelejteni.
    Pista bácsi most elment. Máshol, másoknak segít, ott van nagy szükség rá. Pótolni nem tudjuk majd soha, de egy kicsit mindannyiunkban itt marad. Fantasztikus jó ember volt és mi, akik közelebbről ismerhettük, mi is jobb emberek lettünk általa. Nagyon sokat kaptunk és tanulhattunk tőle. Most már rajtunk a sor hogy továbbadjuk: segítséget, örömet, inspirációt, támaszt nyújtsunk másoknak.

  3. Mi tényleg szerencsések vagyunk, hogy ismerhettük! Még nem tudom szavakba önteni mennyire bánt, hogy kb. fél éve egy közös ismerőstől elkértem ugyan a számát, de valahogy mégsem hívtam fel. Pedig nagyon szerettem. Szerettük. Az én gyerkőim is nála tették meg az első tempókat. Készült vele egy film, aminek úgy emlékszem a “Lótusz virága” volt a címe. Nem láttátok esetleg? Nem tudjátok , hogy lehetne elérni?

  4. Én nem ismertem Pita bácsit, de az írások olvasása után biztos vagyok benne, hogy kiváló ember volt. Sajnálom, hogy nincs már köztünk és csak remélni tudom, hogy van olyan személy aki át veszi ezt a nem könnyű feladatot amit hátra hagyott. Mindenkinek őszinte részvétem aki gyászolja.
    Sánta Tibor
    FFKE

  5. Sinka Ancsa on said:

    én 18 évig dolgozhattam mellette! Minden nap részese lehettem annak a csodának amit Ő tett! Minden nap várom, hogy kiterítse a csíkos törölközőt a padra… Nagyon hiányzik! Hiányoznak a puszik, a bátorító mondatok, az összekacsintások egy-egy apró kis történet után! A Dagály már sosem lesz a régi, mert Ő nincs velünk…

  6. Balla László Péter on said:

    Én barátként emlékezem rád meg apámként Málnai István. Gyakoroltam az úszást Málnaival nagyon jó volt és két méteres vízbe nem féltem a Málnai Istvánal.

  7. Kézdi Réka on said:

    Nagyon szép és teljesen igaz!! Annó 86-ban keztem nála úszni, féloldali végtaghiánnyal! Még rettegtem a víztől, ma már a paralimpiáról őrzök emlékeket!!!
    Köszönöm Pista bácsim!!

  8. Pingback: Elment korunk egyik Jóga Hőse | Bhakti Kutir

  9. Dénes Renáta on said:

    Drága Málnai Pista bácsi!

    Sosem fogom neked elfelejteni, amikor könnyes szemmel meséltem, az imádott barátnőm( Barta Timike)balesetéről. Azt mondtad, hogy amint lehet oldjuk meg, hogy sikerüljön találkoznotok. Sikerült:) Nagyon szerettelek, de sokat beengedtelek, csak hogy mindenkinek jó legyen:) Nagyon köszönöm, hogy járhattunk hozzád. Örökké szeretettel gondolok rád. Dénes Renáta

  10. Varga Erika Jundy on said:

    Nagyon sajnálom,hogy nem személyesen mondhatom el Pista bának hogy mennyire tiszteltem Őt a munkájáért a gyógyúszás egyik fejezete a végtaghiányos gyerekek oktatása.Tőle igazán tanulhatna mindenki sőt tankönyvet kellene írni a módszeréből az emberségéből és a sérült gyerekek,emberek iránti alázatából és szeretetéből!! Voltam a csapata mellett többször is amikor átúsztuk a Balatont és megtisztelve éreztem magam amikor megdícsérte a tanítványomat akivel együtt úsztam én is,. Sajunos betegségem hátráltatta 2003 után az oktatói pályámat,de mimdig nagy hálát éreztem a Róla és a tanítványairól hallottam és eszembe is jutott mindíg hogy miért nem kap nagyobb figyelmet és elismerést ez az EMBER hiszen Ő az aki igazán megérdemelné,Tegyük meg ezt most minél többen mert talán égig is érhetne a szeretet ahol talán a tudomására jutna hogy mekkora dolgot alkotott itt a Földön!!!!! szeretettel Jundy néni Ajkáról a Ficánka Úszócsoportból.

  11. Greguss Mariann on said:

    Kár, hogy én Málnai Istvánról csak most hallottam, ebből a cikkből, amikor már meghalt.

    Napokban gondolkoztam rajta, hogy ha majd a kislányom nagyobb lesz, jó lenne jobb úszásoktatót találni valahogy, mint ami nekem volt (úgy próbált inspirálni, minket gyerekeket, hogy gúnyneveket adott, ordibált a partról, vagy viccből rácsapott pár embernek a fenekére).

    Jó, hogy volt valaki, aki máshogy képzelte az úszásoktatást, és szomorú, hogy ő már nincs.

  12. Bozsok Éva on said:

    Én az unokaöcsémet hordtam hozzá, aki agyvérzéssel született és ennek következtében lebénult a jobb oldala. Akkor még nem tudtuk, de Pista bácsi megalapozta a ma már 28 éves fiatalember egész jövőjét. Kb. 6 éve ugyanis az ő javaslatára a gyerek elvégezte az úszó mesteri képzést és a mai napig is úszómesterként dolgozik. Köszönünk mindent Pista bácsi!!!

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.