Egy különlegesen jó ember emlékére

Egy nagyon különleges ember emlékére szeretnék írni pár sort.

Tizenegy napja, 2012. szeptember 26-án váratlanul eltávozott Málnai István (Pista bácsi), akihez 8 éve jártunk úszni, gyógyulni a gyerekeimmel.

Gyönyörű életet élt, abszolút példaértékű volt az, ahogyan az emberekkel bánt.

Rengeteg sérült gyerekkel foglalkozott az uszodában – főként végtaghiányosokkal, központi idegrendszeri sérültekkel – és nemcsak úszni tanította meg őket, hanem arra is, hogy ők pontosan ugyanolyan értékes emberek, mint bárki más.

Rengeteg tanítványa ért el komoly sikereket nemzetközi versenyeken, de neki pont ugyanolyan fontosak voltak azok is, akik nem tudtak, vagy nem szerettek volna versenyezni.

Hihetetlen szeretettel és türelemmel fordult mindenki felé, akivel kapcsolatba került.

Senkitől nem kért pénzt, megvette a bérletet nyugdíjasként is azért, hogy bejárhasson az uszodába ingyen oktatni a gyerekeket – sokszor testvéreket, szülőket is…

Nyáron rendszeresen kitakarította az 50-es medencét, ilyenkor egész éjjel (!) az algát kaparta a medence aljáról, hogy a tanítványai tiszta vízben úszhassanak – mindezt 66 évesen is…

A gyerekek minden apró sikerének örült, és minden újabb kis lépést megörökített videón a gyerekek fejlődésében. Még vízalatti felvételeket is készített úgy, hogy becipelt egy akváriumot a medencébe, és abba tette a kamerát.

Úgy oktatott, hogy soha, egyszer sem emelte fel a hangját. Inkább suttogott valamit a gyerekek fülébe, és mindenki megcsinálta, amit kért tőle. Nemcsak engedte őket játszani úszás közben vagy után, hanem be is szállt mindig a játékba – akár ő találta ki azt, akár a gyerekek.

Sose fogjuk elfelejteni a közös buborékfújásokat, a bátorító mosolyokat, a kincsvadászatokat (amikor letört csempedarabokat vagy aprópénzt szórt titokban a medence aljára), azt, hogy hogyan másztunk krokodilként körbe az ülőkén, hogyan számoltuk az óriáslépéseket, vagy hogyan tanította Pista bácsi a gyerekeknek játékosan a jógalégzést, és hogyan osztotta meg velük úszás után az uzsonnáját…

1986 óta foglalkozott sérült gyerekkel az Ortopédiai Klinikán, és mivel akkor még nem volt ilyen képzés, teljesen autodidakta módon alakította ki a módszerét. Sokszor mesélte, hogy amikor az első súlyosabb esettel találkozott – egy olyan gyerekkel, akinek féloldali alsó- és felsővégtagi hiánya volt –  lekötözte a saját kezét-lábát, és úgy próbált úszni, hogy megtapasztalja, milyen érzés is az valójában. Persze sokan nevettek rajta, és először majdnem kiitta a medencét, de a sok tapasztalat ahhoz vezetett, hogy nem volt egy olyan gyerek sem, akit ne tudott volna megtanítani legalább egy úszásnemben biztonságosan úszni.

Reggel 6-tól kinn volt mindig az uszodában, cipelte az elmaradhatatlan hátizsákban és nagy tescos szatyrokban a deszkákat, békalábakat a villamoson. Vasárnaponként Balatonfűzfőn oktatott, éjjelenként pedig a gyerekekről készített videófelvételeket másolgatta…..

Sokszor hívták Egyiptomba is oktatni, de mindig csak január-februárban ment, mert azt mondta, ebben az időszakban mondja le úgyis a legtöbb tanítványa itthon betegségek miatt az órákat – viszont amit Egyiptomban 2 hónap alatt megkeresett, abból utána tudta őket támogatni, versenyre vinni.

Mindig türelmes volt, mindig jókedvű – és mindenkit jókedvre tudott deríteni.

Pedig neki is volt bőven küzdenivalója. Hányszor mászott át a kerítésen, mert a bérletével csak napi kétszer tudott bemenni, és ha elment ebédelni vagy kikísért valakit, másképp már nem tudott volna visszajönni tanítani…

Sokszor ellopták a holmiját is – sokáig azért járt szigetelőszalagozott szakadt papucsban, hogy talán annak így nem fog lába kelni. Amikor a laptop-ja eltűnt, csak azt sajnálta, hogy mennyi felvétel veszett el a gyerekekről… de a gépre csak annyit mondott: úgy látszik, nem volt rá szükségem…

És sokszor fájt a szíve azokért a gyerekekért, akiket sikerült versenyre felkészíteni, végül mégsem jutottak ki betegség, anyagi vagy egyéb külső okok miatt – vagy azokért, akiknek állapota rosszabbodott….

Amikor sok nehézség érte, és megkérdeztem, hogyan dolgozza fel, azt mondta:

„Csak el kell olvasni Baktay Ervin: Szanátana Dharma (Az Örök Törvény) című könyvét, és az ember rájön, miért van itt a Földön, és mindjárt könnyebb lesz.”

Pista bácsi 1972 óta jógázott rendszeresen, és a jóga filozófiája alapvetően meghatározta az életét. Szerénységére jellemző az is, hogy bár sokat mesélt jógás múltjáról (ezen a nyáron utoljára például azt, hogyan főzött egy jógatáborban 170 emberre spenótot és vega bablevest füstölt sajttal….), és tudtam, hogy sokáig jógaoktató volt – de csak 8 év ismeretség után derült ki számomra, hogy a Magyar Jógatársaság alapító és vezetőségi tagja volt. (Egyébként amikor megkérdeztem, hogyan készíti a spenótot: mosolyogva azt felelte, hogy: “Hát ahogy kell! Szívvel-lélekkel!”)

Számomra az mutatta leginkább azt, hogy ő egy igazi, valódi jógamester, amikor elmesélte, hogy a vak lány, akivel sokat foglalkozott, nem tud most úszni, mert folyamatosan begyullad a füle – és ő ezért eljár a lakására jógaórákat tartani neki (természetesen ingyen), hogy ne bolonduljon bele a tétlenségbe a négy fal között….

A londoni paralimpiára még vidáman, boldogan kísérte tanítványait. Halála napján még oktatott gyerekeket a Dagályban. Utána felment egy barátjához, aki segíteni szokott neki összevágni a videófelvételeit a gyerekekről. Azt mondta, fáradt, és megkérte, hadd dőljön le egy kicsit. Békésen elaludt. Utolsó pillanatig csak adott mindenkinek maga körül.

Szerencsések vagyunk, hogy sok éven át mellettünk volt, példát mutatott nekünk, és szeretett bennünket egy ilyen csodálatos ember!

Köszönünk mindent, Pista bácsi!

Mindig nagy szeretettel fogunk Rád gondolni!

Masszírozd Te is a kisbabád!információ a babamasszázs órákról ITT.